A tragédia egy drámai ág, amely komolyan kezeli a főszereplő szomorú bukását. Számos tragédiában a főszereplő egy felnõtt társadalmi státus tragikus hõse, akinek saját karakterhibája a sorsával egyesül a tönkremenetelhez.
A tragédia az irodalom egyik ága, amely komolyan kezeli a főhős bánatos bukását. A klasszikus tragédiában a főszereplő egy felnõtt társadalmi státus tragikus hõse , akinek saját karakterhibája ötvözi a sorsot, hogy romboljon. A legutóbbi évszázadok során azonban a tragédia más formákat öltött, amelyek a társadalmi jelentéktelenség főszereplői voltak, és megszüntették azt a tragikus hibát, hogy a modern kihívásokkal szemben a karakter teljes tehetetlenségét javasolják. A részletektől függetlenül minden tragédia megpróbálja megvizsgálni a lét komoly kérdéseit, különösen az ember és az univerzum közötti kapcsolatot.
A tragikus formát az ókori görögök drámai művészetként fejlesztették ki. A drámaírók, mint a Sofocles és az Euripides, tragikus drámákat írtak a ritualizált vallási ünneplésekhez. Ezek a játékok a tragikus hős fogalmát, a tragikus hibát (hamartia) és az ebből eredő katarzist hozták létre. A mulatságos kórus bejáratai és kilépései, amelyek kommentározták az egész játékot, előkészítették a későbbi színház színhelyét. A görög modell kegyelmet és félelmet keltett a közönségtől a karakter választása és az elkerülhetetlen sors tragikus kölcsönhatása miatt. A görög tragikus hősök rendszerint a hatalmuk magasságában játszanak - boldog, tiszteletben tartott, sikeres és nemes születésű. Saját karakterhiányuk azonban arra készteti őket, hogy egy sor hibát kövessenek el, ami a bukásukhoz vezet. A tragédia által kiváltott bánás a nézők azon képességéből származik, hogy megértsék a hős gondolkodását és elképzelik magukat a cipőjében. Ez a kapcsolat a tragikus főszereplővel az évszázadok sok variációja ellenére továbbra is a műfaj középpontjában maradt.
Miután évszázadok óta a szakirodalom egyik kedvelt formájaként halt meg, a tragédia az erzsébet-angol angliai és a francia barokk színházban a 16. és a 17. században újjáéledt. Az angol színjátszók, mint Christopher Marlowe és William Shakespeare folytatták a tragikus hősök görög hagyományát, melyeket saját hibáik okoztak, mint Dr. Faustus , Othello vagy Macbeth tragikus történetében . A közönséges főszereplőket azonban bevezették, és apró részletekkel kiegészítették meséiket. A francia írók, mint Racine, Corneille és Molière magukban foglalták a magas színvonalú szereplőket, de segítették elő a tragikomédia népszerűsítését, amelyben a tragédiák boldog kimenetellel zárultak.
A következő évszázadok során a regény növekedésével együtt tragédia alakult ki. Az olyan regények, mint Emily Bronte Wuthering Heights , F. Scott Fitzgerald The Great Gatsby és Dostoyevsky Krimi és Büntetése átformálták a tragédia elemeit narratív formájukra. Bár a játék drámai jellege már nem követte a tragédiát, a tragikus regények ugyanakkor foglalkoztak az emberi szenvedést körülvevő nagy vallási és pszichológiai kérdésekkel. Manapság a tragédia továbbra is igen értékes irodalmi műfaj marad. Ahogy a modern közönség továbbra is élvezi az évezredek tragédiáját, a színpadon, az oldalakon és a képernyőn is folytatják a műfaj új változatait.